Ivarsejt-donáció – hogyan dolgozzuk fel?

Magyarországon számos olyan pár vágyik gyermekre, akiknél a férfi, vagy a női oldalról meddőségi probléma áll fent, illetve előfordul, hogy a pár mindkét tagjánál szomatikus, azaz testi okokból akadályoztatott a gyermekvállalás. Az ilyen esetekben többnyire felmerül az ivarsejt-donáció lehetősége, amely során rokon, vagy anonim donor ivarsejtje (petesejtje, vagy spermiuma) segítségével fogan meg a baba. Mivel az ilyen esetekben a nő saját maga hordhatja ki a közös gyermeket, ezért a környezet nem feltétlenül szerez tudomást arról, hogy a kisbaba ivarsejt-adományozás útján születik. A szülőkben ilyenkor számos kétség merülhet fel, például hogy elmondják-e munkahelyükön, családjuknak, illetve születendő gyermeküknek, hogy donációs programban vettek részt? Ezt a nehéz kérdést Higi Vera, pszichológus segítségével jártuk körbe.

Van-e hasonlóság az ivarsejt-adományozás és az örökbefogadás lelki hátterében?

Abból a szempontból igen, hogy a pár egyik tagja nem biológiai szülője a születendő gyermeknek, de sok szempontból mégis sokkal személyesebb az örökbefogadásnál. A szülők ugyanis együtt várják a születendő kisbabát, vagyis együtt élik meg azt a kilenc hónapot, amíg megérkezik, hiszen akkor is a nő méhében növekszik a baba, még abban az esetben is, ha genetikailag nem ő az édesanyja. Ilyenkor már pontosan tudjuk a kutatások alapján, hogy hatnak rá az anyai érzések, az édesanya szervezetében levő hormonok, és az édesapa édesanyához való viszonyulása is.

Az ivarsejt-donációnak tehát megvannak a maga előnyei. Van-e bármilyen hátránya a hagyományos örökbefogadáshoz képest?

Az ivarsejt-donáció abból a szempontból talán „egyenlőtlenebb” lehetőség, mint az örökbefogadás, hogy az ilyen esetekben a pár egyik tagja genetikai szülő, míg a másik nem. Ilyenkor előfordul, hogy azzal találkozunk, hogy a pár mindkét tagja lelkiismeret furdalást érez emiatt az „egyenlőtlenség” miatt. Az egyikük azért, mert úgy érzi, hogy miatta nem lehet közös a gyermekük, ráadásul az ő fogamzási problémája miatt nem foganhat meg otthon, intim körülmények között a baba, a másik pedig azért, mert látja, hogy a párja saját magát hibáztatja.

Hogyan lehet feloldani ezt a nehéz helyzetet?

Szerencsére sokan maguktól is képesek megosztani egymással a helyzettel kapcsolatos félelmeiket. Azok a párok, akik kapcsolatuk során megszokták, hogy ha viták árán is, de képesek közös megoldásokat hozni, általában ebben a helyzetben is könnyebben boldogulnak. Azért is örömteli, ha sikerül feldolgozniuk ezt a helyzetet, mert akkor ez a lelkiismereti konfliktus már nem jelenik meg a gyermekkel kapcsolatos érzelmeikben.

Mi a helyzet azokkal a párokkal, akik nem akarnak beszélni a problémáról?

Főként a férfiaknál szoktunk azzal találkozni, hogy igyekeznek „strammnak” látszani párjuk, és környezetük előtt is. Ők gyakrabban vallják azt, hogy ha nem beszélünk róla, nem fáj. A nyomást azonban ők is érzik, még akkor is, ha megpróbálnak tudomást sem venni róla. A lelki nyomás ugyanis sok szempontból hasonlít egy testi teherhez. Ha egy nehéz súlyt nem a kezünkben cipelünk, hanem a hátunkra tesszük egy hátizsákban, hogy ne is lássuk, akkor is ugyanúgy megterhel minket, mintha a szemünk előtt lenne. Ha nehezen is, de ezt egyre többen felismerik a lelki problémákkal kapcsolatban.

Ahogy az örökbefogadás esetében, úgy itt is felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elmondani a donáció tényét a környezetnek, illetve a gyermeknek?

Az örökbefogadáshoz képest az ivarsejt-adományozás tényét sokkal könnyebb titokban tartani, hiszen még a pár szülei sem feltétlenül értesülnek arról, hogy gyermekeik meddőségi központ segítségét veszik igénybe. Tehát az, hogy beavatják-e a környezetet, mindig egyéni mérlegelés kérdése, amit a párnak közösen érdemes meghoznia. Ugyanez a helyzet azzal kapcsolatban is, hogy elárulják-e a gyermeknek, amikor kicsit nagyobb lesz, hogy ilyen módon fogant.

Létezik-e bármilyen kutatás ebben a témában?

A Fertility & Sterility tudományos szaklapban megjelent egyik amerikai kutatás során például 141, donációt igénybe vett házaspárt kérdeztek meg a témáról. A beszámolók alapján azok a párok, akik azt választották, hogy elmondják a gyermeküknek fogantatásuk eredetét, kétféle stratégia közül választhattak. Az egyik stratégia szerint a szülők már 3-4 éves korban – vagyis amikor a gyermekek elkezdenek érdeklődni arról, hogy hogyan születnek a kisbabák – elmondták a gyermeknek fogantatásuk történetét. Azzal indokolták választásukat, hogy szeretnék, hogy a gyermek „ebbe nőjön bele”, vagyis ne érje hideg zuhanyként a donáció ténye, és ne veszítse el bizalmát szülei iránt.

A másik stratégia pedig az volt, hogy a szülők megvárták azt az időt, amikor a gyermek már elég nagy ahhoz, hogy maga is aktívan feltehesse a kérdéseit. Ennél a stratégiánál azt találták, hogy a szülők általában bizonytalanabbak voltak saját magukban, és a gyermekük jövendőbeli reakciójában is. Ezek a szülők jobban féltek attól is, hogy megsebzik gyermeküket még akkor is, ha pozitívan tüntették fel a donáció tényét. Általában azonban az a tapasztalat, hogy a családi titkok nyomot hagynak a kapcsolatokon, például a szülők is kevésbé érzik magukat feljogosítva arra, hogy számon kérjék gyermeküket, ha ők maguk is titkolnak előtte egy ilyen fontos dolgot.

Hogyan lehet segíteni ezeket a párokat ebben a nehéz helyzetben?

Mindenkinek a saját helyén érdemes segítenie, és fontos igénybe venni a pár kéréseit is. A szülők ebben a helyzetben legtöbbet mindenképpen egymásnak segíthet azzal, hogy meghallgatják egymást arról, hogy hogyan is éli meg a másik ezt az egész helyzetet. Ebben a megélésben szakemberként pszichológus, vagy más lelki segítő lehet a professzionális segítség, de természetesen az összes, programban részt vevő szakembernek kellő empátiával kell kezelni ezt a helyzetet. Ehhez azt is tudni kell, hogy bár sokszor hasonló a szomatikus háttér, minden pár egyéni élettörténet, egyéni eset, ezért is kell őket a saját megoldásuk megtalálásában segíteni.

Forrás: Higi Vera, a Versys Clinics Humán Reprodukciós Intézet pszichológusa, fókusz trénere, www.versysclinics.com