A más nem biztos, hogy rossz – Interjú Gryllus Dorkával

Borzasztóan szeretlek! Azért ébredek fel minden reggel, hogy téged lássalak… – akár szerelmes vagy, akár nem, mindenképpen elérzékenyülsz, amikor ilyen mondatokat hallasz két színész szájából.
És ha tudod, hogy az a két, egyébként nagyon is összeillő ember tényleg, a való életben is szereti egymást, képes vagy minden egyes elhangzott mondatnak még egy jelentést tulajdonítani, és aztán jól meghatódni. A vé-
gén pedig az egyébként is ötösnek osztályzott darabot a szívedben megtoldani még egy jó nagy csillaggal is… Én legalábbis ezt tettem a Pinceszínházban a Varsói melódia két szereplőjét, Gryllus Dorkát és Simon Kornélt figyelve. Nem csodálkozom, hogy tavaly ennek a darabnak „hála” lettek egy pár. És állíthatom, a nézőtéren nem csak én gondoltam így. Igaz, nekem azért volt egy plusz érzelmi töltetem a többiekkel szemben. Hiszen az egész délutánt Dorkával töltöttem. A címlapfotózás, amit a színházba, vasárnap délutánra, az előadás előttre szerveztünk, igazi műhelymunkának bizonyult. Míg a stáb kiélvezte a backstage adta lehetőségeket – a srácok-lányok örömmel kutakodtak a színpadmester engedélyével a kellékraktárban –, mi Dorkával az interjút próbáltuk a sminkelés, fodrászolás és ruhapróbálgatás közben összehozni.

Hú, ne haragudj, kell még egy pici idő, hogy magamhoz térjek – szabadkozik Dorka. – Tegnap éjjel Hámori Gabi és Zságer keverték a zenét egy klubban, és én voltam a vendég DJ. Próbáltam korán lelépni, hogy jól kialudjam magam a fotózásra, de most úgy érzem, nem sikerült… Amikor Lakatos Márkkal tegnap telefonon egyeztettük a mai szetteket, viccből kérdezte is, hozzon-e napszemüveget nekem a címlapfotóhoz… Lehet, hogy ez lenne most a megoldás? (Nevet.) Majd este megnézem, Gabi hogyan fest – jön ugyanis megnézni az előadást.

És milyen zenét kevertetek?

Érdekeset… – válaszol helyette Simon Kornél, aki búcsúzóul még bekukkant hozzánk egy pillanatra
a különterembe, ahol a fotózásra készülődünk. Aztán már el is tűnik, hogy az előadás előtt aludjon egyet.       

Nem lehet nem észrevenni: árulkodóan csillog a szemetek, ha egymásra néztek…

Igen… Nem éljük továbbra sem kirakatban az életünket, de nem titkoljuk, hogy együtt vagyunk. A kétlakiságból pedig próbáljuk a lehető legtöbb találkozást kihozni. Az biztos, hogy az elmúlt évben többet voltam itthon miatta. Most úgy tűnik, jövő hétvégén Bécsben találkozunk, előtte pedig Berlinbe repülök. Ha meg tudja oldani, elkísér egy ausztiai díjátadóra.

Igen, január 29-én lesz az Osztrák Filmakadémia gálája, amelyen a legjobb színésznőnek jelöltek téged A látogatás című moziért. Azért az fura, hogy itthon ugyanezt a filmet – bár a filmszemlén egy másik alkotással megosztva elvitte a legjobb rendezés díját –, a kritika nem nagyon éltette.

Kevés olyan kritikus van, akinek tényleg érdekel a véleménye. Viszont a magyar szakma díjának, és most az osztrák jelölésnek is nagyon örültünk. Igazából ezek már önmagukban is jó kritikának számítanak, nem?

Akkor nem is bosszant fel, ha rosszakat írnak rólad, vagy a filmről, amiben te is szerepeltél?

Jó, néha van, hogy felidegesít, de tudomásul kell venni: az utóbbi időben megváltozott az újságírói stílus is – egyszerűen kell a szenzáció. És egyébként meg attól, hogy osztrák ítészeknek tetszett ez a film, mindenkinek szíve-joga, hogy mást gondoljon róla.

Igen, ez a szólásszabadság. Ennek érdekében vállaltál szerepet pár napja a Facebookon szerveződött tüntetésen is, amely a médiatörvény egyes részeit kritizálta. Te olvastad fel azt a hét pontot, amelyben a tiltakozók megfogalmazták, amivel nem értettek egyet. Téged találtak meg, vagy fordítva, te kerested meg őket?

Sokakkal egyetemben aláírtam egy petíciót. Aztán egyszer csak rám telefonáltak a szervezők, és kérdezték, felolvasnám-e a színpadon. Nem bólintottam rá rögtön, kértem gondolkodási időt. De rájöttem, igen, szeretném ezt megtenni. Hiszen civil, pártoktól teljesen független kezdeményezés volt. Berlinben ráadásul sokszor vonulnak fel az emberek. Legutóbb például éppen egy olyan tüntetést láttam, amelyen az elvált apás nagyszülők jogaiért álltak ki. Kint tanultam meg, hogy jogállamban a polgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy elmondja a véleményét. Arról szól a demokrácia, hogy kimondd a véleményed. Hiszen ez az ország a miénk, mindannyian felelősséggel tartozunk érte. Igen, szerettem volna mindezt magamnak és a barátaimnak is bebizonyítani.

Igazi kétlaki kozmopolitaként azt hogyan éled meg, ha rólunk, magyarokról éles kritikát fo-
galmaznak meg külföldön? Gondolom, mostanában volt erre példa a te környezetedben is. Megvédesz azért minket?

Persze! Természetesen vannak védhetetlen szituk, de még ilyenkor is megpróbálom összességükben láttatni
a dolgokat. Egy más kultúrában élő ember csak így értheti meg, mi miért történik nálunk. Egyébként pedig hidd el, nincs olyan rossz hírünk, mint gondoljuk. Németországban pedig különösen nem. A kortárs írókat, zeneszerzőket sokra tartják. Tarr Béla legújabb filmje például versenyben lesz az idei Berlinalén (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál – a szerk.), ami nagy szó. Kíváncsi vagyok, ez a hír például itthon a helyén lesz-e kezelve. Érdekes módon Magyarországnak van egy csomó olyan értéke, amit kint jobban megbecsülnek, mint itthon.

Az interjú folytatását elolvashatod a Maxima magazin legfrissebb számában!