“Az ember nem hallja a Teremtő hangját, ha megállás nélkül beszél.”

A valós események ihlette regény Bali csodás szigetére repíti olvasóit, filmszerű leírásaival kalandot és szerelmet ígér, egy találkozást, amely megkérdőjelezi az addig rendben egymás után következő, normális mindennapokat.

Rapavi Krisztina márkacsináláshoz ért. Reklámügynökségi múlttal a háta mögött, épp jókor érkezett meg Magyarországra a Forbes, mert az akkor húszas évei végén járó lány New Yorkba készült volna szerencsét próbálni. Ki tudja mi lett volna, ha akkor a többkörös interjúzás után nem őt választja ki Amerika legrégebbi, több mint 70 éve létező üzleti lapja, a Forbes hazai marketingvezetőjévé. Egyébként valószínűleg ugyanaz lett volna, ami most van. Az íróvá lett fiatal lány szabadabb, kötöttségektől mentes életre vágyott mindig, 30 éves korára nem lett meg a társadalom által elvártnak hitt minimum egy gyerek, de még a férj sem… Így aztán Krisztina egy gyors döntéssel a fásult hétköznapokat és a magazinnál eltöltött éveket egy olyan utazással heverte ki, amiről akkor még ő sem tudhatta, hogy könyv lesz belőle. Az írónővel beszélgettünk csendről, jelenlétről, szabadságról és kulturális sokszínűségről.

Hol tartott az életed akkor, amikor elmentél Balira?

A könyv ott kezdődik, hogy a hétköznapok rutinját élem, és bevallom, én is belecsúsztam harminc éves koromra abba, hogy hol is kellene tartanom és mit is kellene csinálnom “papíron”, mit is vár el tőlem a társadalom, a környezetem. Normális családból jövök, ami nem csak a gondolkodásra, de az életvitelre is igaz volt nálunk. A szüleim rendes, dolgozó emberek, rendben léteztek a hétköznapok és a hétvégék – egymástól jól elkülönítve és sosem összekeverve. Világ életemben a biztonságot tanították nekem, ebben nőttem fel. Később rájöttem, mekkora kincs is volt ez. Hiszen megkaptam a biztonságot a családomtól, s közben kaptam tőlük egy adag szabadságot is gyerekként, nem lehetek eléggé hálás érte. Jellemzően ők mindig útjelzőket tűztek ki, de sosem mondták meg, merről és hogyan érjek el oda.

Mielőtt elmentem Balira a társadalmi elvárásoknak majdnem megfelelő életem volt: volt rendes munkám, beosztottként dolgoztam egy egészen jó pozícióban napi 9-10 órában egy olyan fizetésért, amiből pont jól lehet élni a szó közönséges értelmében. Benne voltam a mókuskerékben, mint annyian mások. Tudtam, hogy lassan le kellene cserélnem az autómat, szerettem utazni, de a huszonakárhány nap szabadság nálam inkább a korlátokat jelentette, mintsem azt, ahogy nevezzük. És akkor persze megérkezett a rettegett harmincas születésnapom, ahol (ismét) “papíron” már jó lett volna, ha legalább egy gyereket fel tudok mutatni, de minimum egy férjet. Akármennyire is akartam, nem tudtam. Amit ma visszatekintve nem is csodálok – nem tudom ki akart volna letáborozni valaki mellett, aki mindent megtesz azért, hogy megfeleljen valami olyan elvárásnak, amit valójában meg sem tud fogalmazni, honnan és ki által húzott magára.

Amikor kimentem a reptérre olyan érzésem volt, mintha az utolsó csepp életerőm vitt volna ki. Ez később be is bizonyosodott, mert a szörfözés közbeni fizikai terhelésnél sokkal megterhelőbb lett a lelki terheltség, a mélyről feltörő millió kérdés és kétely – ahogy az a könyvben is megjelenik. Erre amúgy Bali szigete nekem épp megfelelő volt, nemcsak a találkozás és ‘Jon’ személye miatt, hanem a balinéz emberek gondolkodásmódja, hite és élethez való hozzáállása miatt is. Marlo Morgen, Vidd hírét az igazaknak című könyvében van egy sor, ami tökéletesen elmagyarázza, miért kell néha időt nyerni és elvonulni, ki a természetbe, távol a nagyvárosoktól: “Az ember nem hallja a Teremtő hangját, ha megállás nélkül beszél.” Legyen ez esetben a Teremtő mindenkinek az, aminek érteni szeretné, nekem ez a saját hangom. Kommunikációval foglalkozom immár tíz éve. Alap, hogy megállás nélkül beszélek. Azóta az utazás óta tudom, mennyire fontos nekem a saját csendem, az elvonulás. Mára a szabadidő lett a legféltettebb kincsem.

Tipikus történetnek tartod a sajátodat? Mi az, ami a te generációd számára szerinted a legnehezebb?

Az én történetem semmiben sem különleges. Azt gondolom, mindenkinek pontosan ugyanannyi esélye van változtatni az életén, függetlenül attól, hogy hány éves, milyen családból származik és mennyi a fizetése. A változás ugyanis elsősorban a lelkünkben kell, hogy megtörténjen, aztán jöhet a gondolkodásmód, a látásmód és végül az életvitel, és a mindennapok. Ma azt gondolom, a boldogság nem következmény. A boldogság egy látásmód, mely, ha őszinte, meghozza azokat a történéseket, amelyek örömet okoznak a mindennapokban.

Generációs nehézségekről én nem igazán tudok beszélni, nincsen hozzá semmilyen megalapozott tudásom. Azt hiszem mindenkinek a saját csomagja a legnehezebb, de ezek mind-mind viszonyítások csak. Olyan dolgok, amiket a meglévő rendszer és társadalmi elvárások tekintetében értelmezünk nehéznek vagy könnyűnek. Én arra törekszem, hogy miközben boldogan tagja vagyok a rendszernek, amelyben működünk, valahogy mentes maradjak az értelmetlen és nyomasztó elvárásaitól, és a saját ritmusomban, a saját értékeim alapján haladjak az utamon. Nem hiszek a korlátozó tényezőkben, szerintem ez semmi más, csak mindenkinek a saját útján (sokszor önmagunk által) felállított megoldandó akadályok. Jó érzéssel tölt el, amikor hasonló gondolkodású emberekkel találkozom, akik hisznek abban, hogy a boldogság a miénk. Egészen sokan vannak a generációmban ilyenek. Igyekszem velük együttműködni, dolgozni és segíteni egymást, hiszen a könyvírás mellett én továbbra is kommunikációval foglalkozom. Illetve igyekszünk. Ugyanis a szörftúra után nem sokkal megcsináltuk a saját, stratégiai és online kommunikációval foglalkozó cégünket (Brandmakers Group) az unokatestvéremmel, Hortobágyi Petivel, akivel az alapokat tekintve nagyon hasonló a gondolkodásmódunk és az, hogy hogyan szeretnénk dolgozni, mi az ami fontos és szem előtt tartandó.

Kulturális szempontból ez egy nagyon más közeg. Ahhoz, hogy ne címkézzünk, ennyire messzire kell menni?

A kulturális sokszínűség engem mindig inspirált. Úgy nőttem fel, hogy nincsen jobb vagy rosszabb kultúra, bőrszín, vallás vagy meggyőződés. Az egyetlen fokmérő az, ahogyan az adott ember viselkedik, illetve ahogyan hozzám viszonyul. Azt, hogy ilyen módon ne címkézzünk, azt a családomtól kaptam. Azóta tovább mentem. Ma azt gondolom, épp a társadalmi elvárások miatt címkézünk, ha valakivel találkozunk, azonnal tudnunk kell, tetszik-e nekünk, akarunk-e tőle valamit, bele tudnánk-e szeretni és rendben lesz-e a számunkra a hátra lévő életünkre. Mindennek és mindenkinek megvan másodpercek alatt a pontos értéke és besorolása, hiszen ez így praktikus és biztonságos. Nem azt mondom, hogy eljött a ‘nem tudom’ korszak ideje, csak azt, hogy a helyzetek és megítélések pillanatok alatt kell, hogy tudjanak változni. Azt látom, az élet sokszor visszadobja ugyanazokat a helyzeteket, feladatokat vagy embereket az életünkbe. Szerintem nincs jogunk ilyenkor korábbi megfigyelések vagy benyomások alapján ítélni, vagyis korábbi címkékből olvasni. Ha ez helyes lenne, mi értelme lenne annak, hogy újra elénk tette ezt vagy azt a szituációt, problémát vagy személyt a sors?

Semmi másra nincs szükség, csak figyelemre. Arra, hogy odafigyeljünk azokra a történésekre, amik éppen zajlanak, azokra az emberekre, akik éppen velünk szemben állnak és önmagunkra, amikor egyedül vagyunk.

Egy könyve mindenkinek van. Neked van még a fejedben új történet?

Mióta az eszemet tudom, jegyzetelek. Minden nap vannak új gondolataim, sokat utazom, szeretek új emberekkel megismerkedni és keresem a mélyreható beszélgetések lehetőségét, akárhol is vagyok. Persze ez nem programszerű, inkább csak figyelek és észreveszem, ha kinyílik egy lehetséges eszmecsere ajtaja. Azt, hogy mikor lesz újabb könyvem, nem tudom. A Címkék nélkül előtt azt sem tudtam, hogyan kell könyvet írni, nem tudtam, mi az, hogy ihlet, azt gondoltam, ez is csak egy jól hangzó klisé, amivel a művész emberek dobálóznak. Ma tudom, hogy bár a történet már jóval korábban készen volt a lelkemben, türelmesen ki kellett, hogy várjam, míg eljött ennek is az ideje, hogy megérkezzen az üzenete és vele ez az ihlet nevű valami. Azt hiszem, a legjobbkor történt.

Rapavi Krisztina első regénye már kapható a Libri hálózatában, valamint a Líra és Bookline terjesztésében is. Aláírt példányokért érdemes közvetlenül a könyv weboldaláról rendelni (www.cimkeknelkul.hu), az innen megvásárolt példányokat ugyanis az írónő saját kezűleg szignózza.

Forrás: Arterego