Evéskényszer? Lelki okok a háttérben!

Magyarországon tíz emberből hat túlsúlyos. Nemcsak a felnőttek híznak el, hanem a gyerekek és a fiatalok is. Mindenki tudja, hogy ennek a sok evés és a kevés mozgás az oka. Mérsékelni kellene a cukor-, a só- és a zsírfogyasztást: ezt is elégszer hallottuk – hiába. Nehezen változtatunk étkezési szokásainkon, holott a túlsúly szükségszerűen megbetegít bennünket. Korántsem csak esztétikai problémával állunk tehát szemben. A nem egészségügyi fogyókúráknak mégis csak öt százaléka sikeres. Ha megnézzük, fél évvel később is tartja-e a súlyát a diétázó, gyakori, hogy visszaszedte, esetleg meg is duplázta a leadott súlyt. Vajon miért? Ennyire akaratgyengék lennénk? Vagy jóval nehezebb a csata, mint gondolnánk? Miféle erők dolgoznak ellenünk?

Miért eszem, ha nem vagyok éhes?

Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetője tanulságos könyvet írt Az evés lélektana címmel (Akadémiai Kiadó, 2004). A szerző abból indul ki, hogy tudathasadásos állapotban van az emberiség. Az is baj, ha nincs mit enni, az is baj, ha van. Mert miközben az emberek jelentős része mindig éhezett, éhezik (sőt: éhen hal), a világ fejlettebb országaiban lakóknak épp a bőség okozza a vesztét. A modern, jómódban élő ember nem érzi, mikor éhes, mikor lakott jól – szögezi le a szerző. Evési szokásait nem testi szükségletei határozzák meg, hanem lelki és szociális tényezők, feszültségek, rossz szokások, ősi késztetések. Eszem, tehát vagyok. Nem túlzás e ferdítés: az élőt az különbözteti meg az élettelentől, hogy táplálékot vesz magához és szaporodik. A Forgács-könyv nagyon érdekesen vezeti le, hogy az evolúcióban milyen elemi szerepe volt annak, mit evett egy élőlény. A húsevés például alapvető tényezője a majom emberré válásának. Tíz-tizenkétmillió évvel ezelőtt Ramapithecus ősünk szokott rá a húsra. Kénytelen volt, hisz az éghajlat zordabbá válása miatt korábbi élettere elpusztult, ráadásul több energiára volt szüksége a hideg miatt. A nagy fehérjebevitel megváltoztatta a testét, a szokásait (mert vadászni kellett), és növelte agyának méretét. A zsákmány elejtéséhez eszközök, módszerek és agyafúrtság kellett. Az agy fejlődése pedig olyan eredményekhez vezetett, mint például a tűzgyújtás tudománya. A tűz távol tartotta a vadakat, sütni lehetett rajta, és körül lehetett ülni, egyszóval közösséggé formálta a hordát, akárcsak a növénytermesztés. A kultúra bölcsői azokon a területeken találhatók, ahol ősi gabonaféléket (búza, árpa, rizs, kukorica) termeltek. Azokon a tájakon, ahol nem fedezték fel az eltartható gabonát, késett a civilizáció. Az emberiség alapkonfliktusait is szépen kirajzolta a táplálékszerzés módja. A vadászterületek, a jó legelők, a vizek feletti hatalom okán robbantak ki a háborúk.

A gorilla is nassol

– Alapvetően orális, szájközpontú lények vagyunk – mondja szakértőnk. – Mindig találunk okot az evésre. Akkor is, ha cseppet sem vagyunk éhesek vagy szomjasak. E szenvedély részben örökségünk. Az elmúlt húszmillió év 90 százalékában eszegető életmódot folytatott a növényevő ember. A gorillák ma is egész nap rágnak. A növények alacsony tápértéke miatt napi nyolckilónyi táplálékot kell magukhoz venniük. Ez a gyűjtögető-majszoló életmód köszön vissza, amikor folyamatosan rágcsálni szeretnénk.Természetesen a rossz szokások is fontos szerepet játszanak. Ha gyerekkorunkban mindig tömtek valamit a szánkba, ha sírtunk, akkor nem véletlen, hogy erősen összekapcsolódott bennünk a baj és az ennivaló (vagy cigaretta, vagy alkohol, tehát pontosabb talán azt mondani: „szájbavaló”) fogalma.

Miért pont a mama főztje?

Általában gyerekkorból erednek evéssel kapcsolatos szokásaink. Hisz sokáig ez a tevékenység kapcsol minket leginkább a külvilághoz, elsősorban édesanyánk révén – már maga az elnevezés is a legkellemesebb ízélményt idézi, az édes anyatejét. Anyánk az étel maga. A csecsemő számára az evés nemcsak energiafelvétel, hanem a szeretettel való töltekezés legegyszerűbb módja is. Az etetés később is fontos eleme marad az anya-gyerek viszonynak. Jellemzően felnőttként is rajongunk anyánk főztjéért, aki pedig süt-főz boldogan, ha minket vár. Eszünk vele, nála: elfogadjuk-viszonozzuk a szeretetét. Igaz ez más kapcsolatainkra is. Vacsorára hívjuk a barátainkat, főzünk a szerelmünknek. A kicsik hamar rájönnek arra, hogy az evésen keresztül hatni tudnak szüleikre. A „rossz evő” állandóan aggasztja környezetét. Ha nem vigyázunk, reakcióinkkal megerősítjük őt abban, hogy nem akkor kell enni, ha éhes, hanem ha el akar érni valamit. Ez pedig evészavarokhoz vezethet. A kamaszkorban vagy később jelentkező anorexia (éhezési mánia) és a bulimia (habzsolás és önhánytatás) sokszor az anyához való felemás viszonyra utal.

A témáról bővebben a Nők Lapja Egészség magazin februári számában olvashatsz!