Dorkával nem könnyű időpontot egyeztetni. Mivel csak néhány napot tölt itthon, a széles apparátust megmozgató címlapfotózásra és az interjúra nem jut sok időnk. Találkozásunk másnapján már várja vissza Berlin, ahol két esztendeje él. Amíg a sminkje és a haja készül, szép lassan kibontakozik előttem, miből táplálkozik a két ország között ingázó fiatal színésznő. – A […]
Dorkával nem könnyű időpontot egyeztetni. Mivel csak néhány napot tölt itthon, a széles apparátust megmozgató címlapfotózásra és az interjúra nem jut sok időnk. Találkozásunk másnapján már várja vissza Berlin, ahol két esztendeje él. Amíg a sminkje és a haja készül, szép lassan kibontakozik előttem, miből táplálkozik a két ország között ingázó fiatal színésznő.
– A honvágy húz haza minden hónapban?
– Nem nevezném honvágynak. Budapesten éltem 31 évig, az énem egy része ideköt. Szükségem van azokra a visszacsatolásokra, amelyeket csak itt kaphatok meg. Ezek nélkül egy idő után keresni kezdeném önmagam. Amikor itthon vagyok, biztonságot ad, hogy itt van a családom, a barátaim, az emberek tudják, mi az a Túró Rudi vagy hogy ki volt József Attila. Kell egy bázis, ami nem feltétlenül egy konkrét hely, talán inkább egy kultúra, kultúrkör. Aztán az is jó ebben a kettősségben, hogy ha az egyik világot megunom magam körül, felállhatok és kiléphetek belőle. Most így teljes az életem.
– Sokan menekülésnek vélték, amikor két éve útnak indultál, hogy szerencsét próbálj Berlinben…
– Akkoriban fullasztónak éreztem a légkört itthon, szakmailag és magánéletileg is megrekedtem. A Kaposvári Színházban választanom kellett a színházi munka és a filmezés között. A Dallas Pashamende című film fontos volt számomra, így amellett döntöttem. Romániában kezdtük forgatni, de ott leállították a munkálatokat, végül Magyarországon fejeztük be. Utána nem találtak rám újabb lehetőségek, úgy éreztem, itthon nem tudok továbblépni. Meg akartam szabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Persze a rossz emlékeket nem lehet egyik napról a másikra kitörölni, a „paranoid” részét vinnem kellett magammal. Úgy indultam útnak, hogy csak 1-2 hónapra megyek ki nyelvet tanulni. Ebből mostanáig két év lett, és a kettős életem szépen kiforrta magát. De nincsenek végleges elhatározásaim. Mindig ott vagyok, ahol munka van. A következő feladat Németországban vár rám. Bodó Viktor rendez egy darabot a Deutsches Theaterben.
– Megkönnyebbülést jelentett, hogy egy olyan helyen élhetsz, ahol nem kell megküzdened az ismertséggel?
– Az emberek másképp viselkednek veled, ha ismernek, és észrevettem magamon, hogy ennek hatására én is elkezdek másképp viselkedni velük. Tudod, ez is kettős. Itthon jól esik, ha felismernek, kint meg éppen az ad erőt, hogy nem. Ott nem dőlhetek hátra, hiszen egy másik országban nem számít, mit tettem le addig az asztalra. De ez erőt is ad, hiszen jobban erősödöm, ha a széllel szemben kell haladnom.
– Sokat változtál az elmúlt két évben?
– Közelebb kerültem önmagamhoz. Úgy érzem, szakmailag is egyre magabiztosabb vagyok. A kinti szerepköröm persze egészen más, mint itthon. Általában „idegeneket” alakítok, de ez egyáltalán nem zavar. Örülök, ha van munkám.
– Mitől töltődsz fel?
– A barátaimmal való kiruccanásokon kívül az alvás jelenti a kikapcsolódást. Ha rendesen kialszom magam, máris jobb színben látom a világot. Persze nekem a munkám is szórakozást jelent, ha nem játszhatok, nagyon elkezdek unatkozni a világban, ugyanakkor csak egy feladatra tudok igazán koncentrálni. Fontos, hogy legyen erőm gyúrni a szerepet magamban. Ha friss fejjel dolgozhatok, jó dolgokat tudok létre hozni. Ha viszont szétaprózom magam, könnyen elérkezik az a pont, amikor már úgy érzem, nem jön belülről semmi.
Kíváncsi vagy arra, hogyan tartja magát formában a színésznő? Lapozd fel a Wellness magazin februári számát!
 |
 |
 |
 |
 |