Boldogság, szerelem – hogyan?

Magadon kezdd!
Két ember szereti egymást. Aztán a jelen idő lassan múltra vált, és a boldogság helyén marad a keserűség, a hiány, a kihűlt szenvedély. Miért?  Doktor Csernus szerint azért, mert míg lángolunk, nem látjuk a másikat tisztán, idealizáljuk, s mikor lehull a rózsaszín szemüveg, ott állunk illúzióink romjai felett. Elfogy a szerelem, elfogy a tisztelet, s jön a kérdés: ki ez itt mellettem? 
Egymással – és nem egymás mellett – csak két felnőtt, egyenrangú fél élhet. Aki nem áll szilárdan a saját lábán, az olyan társat keres, akire támaszkodhat. Csakhogy – minden más elképzeléssel szemben – hasonló a hasonlót vonzza. Tehát a bizonytalan a bizonytalant: így kölcsönös támaszkodás – függés – lesz a kapcsolat alapja, kölcsönös tisztelet, elfogadás, figyelem helyett. Ez működik is – míg az egyik fél össze nem roppan a teher alatt.
Mi hát a megoldás?
A másik hibáztatása helyett az őszinteség – először is önmagunkkal. A boldog párkapcsolat a felnőtt emberek kiváltsága – mondja Csernus doktor. Felnőtt pedig az, aki képes szembenézni saját félelmeivel, vállalni az ezzel járó fájdalmat, aki képes felelősséget vállalni érzelmeiért, kimondani jót, rosszat, és ehhez tartani is magát. A feladat nem egyszerű, a tét pedig nagy: aki rosszul csinálja, az a dolgok törvényszerűsége szerint saját boldogtalanságát végignézheti majd gyermekei életében is.
Forró szív, hideg fej és önismeret – a boldogság kulcsa mindenkinek a saját kezében van. Kérdés, hogy van-e bátorsága élni vele.

Szívvel láss!
A mai ember nem normális – a párkapcsolathoz pedig két normális ember kell – fogalmazza meg Müller Péter mindannyiunk keresztjét. Aki nincs jóban önmagával, az az együttélésben is csak hatványozza a problémákat. Az egyén felmagasztalása – az önzés – képtelenné tesz minket az együttműködésre.  A materializmussal pedig elveszítettük szellemi hazánkat. Ezért nem vagyunk normálisak.
Otthontalanul és zavarodottan, de mégis keressük társunkat. Mert minden őrület dacára él bennünk mélyen, tudat alatt a nagy minta, az ősélmény, hogy férfi és nő egy, s csak együtt lehetnek egészek – ahogy azt a jin-jang szimbóluma is ábrázolja. De nem kell Kínáig mennünk; a magyar nyelv ezt bölcsen fejezi ki: fele-ség mondja – hiszen tudja, hogy a nő a férfi másik fele.

Hogyan ismerhetjük hát fel másik felünket? Aki csak az érzelmekre alapozza kapcsolatát, az biztosan csalódni fog. Mert az érzelmek nem készültek tartós anyagból. De aki képes a szívével látni, az észreveheti, hogy Ő az. Hogy megtalálta a másik felét, akivel ketten alkotnak egységet.
Ehhez persze tudnunk kell táncolni – vagyis tisztában kell lennünk önmagunkkal, hogy szeretetre képes és szerethető lények lehessünk. Aki tud táncolni, az már felkérheti a másikat – különben az egészből csak csetlés-botlás lesz. Nem árt persze, ha a másik is tud táncolni, bár egy jó vezető segíthet fejlődni párjának. És természetesen szükség van zenére – az embernél nagyobb, megfoghatatlan erőre: és fülre, ami azt hallani képes.

Bővebben: www.mesterkurzus.com