A tehetséges színésznő mosolya mögött mély szomorúság rejtőzött. Bár a közönség imádta természetességét és nőiességét, ő soha nem tudta elfogadni önmagát. A belső vívódás végül tragikus döntéshez vezetett.
Volt valami különleges báj Mányai Zsuzsa tekintetében. Az a huncut, mégis titokzatos mosoly, amely mögött mély érzések, küzdelmek és sebek bújtak meg. Aki ismerte, tudta: nemcsak tehetséges, hanem érzékeny lélek is volt, akit a külvilág elvárásai és a saját bizonytalanságai lassan felőröltek.
1949-ben született Budapesten, egy igazi művészcsaládba. Nagyapja, Mányai Zsigmond híres operaénekes volt, szülei, Mányai Lajos és Simon Zsuzsa is a színpadon találták meg hivatásukat. A kislány számára nem is volt kérdés, hogy követi őket. A színház világa volt az otthona, ahol megtanulta a fegyelmet, a kitartást és a mesterség szeretetét.
Szigorúan nevelték, mégis boldog gyerekkora volt. „Ma is jó gyerek vagyok” – mondta később, mosolyogva, de abban a mosolyban már ott bujkált valami törékeny szomorúság. 1971-ben diplomát szerzett, és apja, anyja példáját követve színésznő lett. Kívülről minden rendben volt – belül azonban már ekkor is küzdött azzal, amit a tükör mutatott.
Telt idomait soha nem tudta elfogadni. Bár a közönség és kollégái imádták természetes kisugárzását, ő karcsúbb, „tökéletesebb” nő szeretett volna lenni. A testével vívott harc lassan önbizalmát is megtörte. A színpadon mosolygott, a tapsokat megköszönte, de a reflektorok fénye mögött egyre sötétebb árnyak kísértették.
Mányai Zsuzsa a maga csendes módján mindig próbált megfelelni – a szerepeknek, a közönségnek, a tükörképének. De miközben mások szemében erős, magabiztos nőnek tűnt, legbelül sosem tudott békét találni.
1999-ben, hosszú belső küzdelem után, önkezével vetett véget életének. Halála megrendítette a színházi világot – írja a Meglepetés.
 |
 |
 |
 |
 |