Maraton az Antarktisztól Ausztráliáig – Interjú Rob Bellel

A Travel Channel tévécsatorna egyik műsorvezetője, Rob Bell öt társával egy hét alatt hét maratont futott le januárban, az Antarktisztól indulva egészen Ausztráliáig. Kezdeményezésükkel két, fogyatékos gyermekek sportolását támogató alapítvány számára gyűjtöttek pénzt, hogy lehetőséget biztosítsanak a gyermekeknek a rendszeres sportolásra.

Rob a WellnessCafe kérdéseire válaszolva elmesélte, mivel kellett megküzdeniük a hét megterhelő nap során, milyen 42 kilométert futni sarkköri hidegben vagy épp 40 fokos hőségben.

WellnessCafe: Hogyan és menyit készültetek a 7 maratonra? Pontosan miből állt össze az edzésterv?

Rob Bell: A 7 maratonra való edzés és felkészülés mindannyiunk részéről sok erőfeszítéssel járt. A felkészülés vegyes összetételű edzésprogramból állt, egy körülbelül öt hónapot átívelő időszak alatt, ez ahhoz volt szükséges, hogy a legjobb eséllyel vágjunk bele a kihívás sikeres teljesítésébe. Mindazonáltal mindannyian már eleve is elég jó fizikai állapotban voltunk az általános mozgásnak és edzésnek köszönhetően.
Az eseményhez felvezető időszakban nagyon szerencsések voltunk, mert a Pure Sports Medicine támogatását élveztük, ők segítettek nekünk az edzésterv összeállításában. Ez négy hónapot fedett le, és egyre több mindenre terjedt ki, többek között:
– napi Theraband (gumiszalagos) edzés, a fenék és felső hátizmok erősítésére (ezeket az izmokat az amatőr hosszútávfutók gyakran elhanyagolják, legalábbis mi ezelőtt mindig is elhanyagoltuk ezt az izomcsoportot).
– erőnléti és kondíciójavító kör gyakorlatok az edzőteremben hetente kétszer
– gyorsasági tréning változatos futópados edzéssel vagy elnyújtott fartlek iramjátékos futásokkal
– futótávok mennyiségi növelése – ez kb. heti 110 kilométernél tetőzött

A történetünk kiváltotta az egyik sportkutató érdeklődését a Pure Sports Medicine-nél, aki végül velünk tartott az úton, hogy adatokat gyűjtsön egy kutatáshoz, és átsegítsen minket a fizikai nehézségeken. Ezzel a szakértővel laktátküszöb teszteket végeztünk a futópadon az indulás előtti utolsó néhány hétben, így mindannyian az edzettségi szintünknek és fiziológiai beállításunknak megfelelő személyre szabott teljesítmény-mérőszámokkal rendelkeztünk az edzéshez, végső soron a pulzusszám volt a legmeghatározóbb útmutató.
Ezt követően az volt a cél, hogy ezt a tudományt arra használjuk, hogy végigvezessen magán a kihíváson, nehogy a célvonal előtt szétessünk, miután kimerítettük az összes energia-tartalékunkat. Ez többé-kevésbé működött, de néha egyszerűen csak úgy kell futnod, ahogy érzed, hogy futnod kell. Lenyűgöző volt megtapasztalni az agy és a test között lezajló küzdelmet.

WellnessCafe: Melyik volt a kedvenced a hét maratonból, és miért?

Rob Bell: A kedvenc futásom az ötödik maratonink volt, Kairóban. Személy szerint a kairói futás volt a legfelemelőbb számomra. A futás, mint szervezett tevékenység még igencsak gyerekcipőben jár Egyiptomban, jórészt a közelmúltban lezajló társadalmi elnyomás miatt. Futóklubok csak néhány éve léteznek Kairóban, és a nők még mindig zaklatásnak vannak kitéve az utcákon, ha elmennek futni. Amikor felvettük a kapcsolatot egy helyi futóegyesülettel Kairóban, hogy segítsenek, merre is fussunk, valami igazán különleges vette kezdetét. Annyira nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy ennek a globális rendezvénynek egy részét elhozzuk a városukba, hogy az összes futóklubot felvillanyozták, hogy megrendezzék az elmúlt több mint harminc év első maratoniját Kairóban. Létrehoztak egy Facebook oldalt kimondottan az eseményhez, és igazán nagy örömmel figyeltük, ahogy ott folyamatosan növekedett a futásra regisztrált résztvevők száma az első nap 20 főjétől több mint 1200 főre, mire megérkeztünk. Fogadtak minket a reptéren, soron kívül átkísértek a biztonsági ellenőrzésen, és elszállítottak a verseny startvonalához, ahol hatalmas tömeget láttunk gyülekezni. És együtt, végigfutottuk Kairó utcáit (amiket egyébként nem zártak le a forgalom elől). Voltak rajtszámaink, frissítő állomások és futótársak, akikkel beszélgetni lehetett, vagy legalábbis megkísérelhettük a beszélgetést a tört angol és arab nyelvegyveleggel.
És mindvégig átjárta az egészet az öröm és eufória hangulata, hogy ott vagyunk, és hogy nekik is van egy maratonijuk. Az, hogy ennek részese lehettem, és mi több, annak is, ami ezt kiváltotta egészen különleges. Érzelmileg nagyon felkavaró nap volt számomra.  Emlékeztetett arra, hogy az emberek, akikkel életünk során találkozunk, teszik olyan fantasztikussá az életet!

WellnessCafe: Mi volt a legnagyobb kihívás/nehézség ebben a kezdeményezésben?

Rob Bell: Számomra a legnagyobb kihívás az volt, hogy az egész hét során mennyire kevés idő állt rendelkezésre mindenre, ami nem közvetlenül a futással vagy a repüléssel kapcsolatos dolog volt. Sosem volt idő arra, hogy egyszerűen csak hátradőljünk, és pihenjünk egy kicsit.  Persze hogy nem, hiszen ez mégiscsak egy kihívás volt! Olyan apróságok, mint a honlapunk és közösségi oldalaink frissítése nagyon fáradtságossá vált, mert nagyon korlátozott ideig állt wi-fi rendelkezésünkre a reptereken. Ugyanakkor ezzel minden áron foglalkozni akartunk, mivel elképesztően pozitív visszajelzéseket kaptunk, ami hihetetlenül lelkesített minket a futás közben.
Olyasmik, mint a fogmosás iszonyatos melóvá váltak, mert sosem volt könnyű, és sosem volt megfelelő a pillanat az ilyesmikhez. Még a repülőutakon is, amikor azt hinné az ember, hogy csak hátradőltük és pihentünk, jegelnünk kellett a sérüléseinket, folyadékot kellett magunkhoz venni, és annyit kellett ennünk, amennyit csak bírtunk, és persze meg kellett próbálnunk aludni is egy kicsit. Néha egészen bepörgettem magam miközben azon izgultam, hogy nem alszom eleget. Rettentő sűrű volt minden folyamatosan. Hét nap, egyhuzamban. A másik nagyon nehéz pillanat, amire vissza tudok emlékezni, az elrajtolás Sydney-ben – ami az utolsó maratonink volt. 
37°C volt még az árnyékban is, és úgy éreztem, elolvadok. Az inak a lábfejemben és a bokáimban bedagadtak és rettenetesen fájtak az előző hat maratoni fáradtságainak köszönhetően. És hát a gyomrom is eléggé kivolt – talán a sok energiazselének köszönhetően, amiket egész héten elfogyasztottam, és ezt tudtomra is adta. Eddig a pontig sikerült eljutnom úgy, hogy minden futásnál rendben éreztem magam, de ez most más volt. Meggyőződésem, hogy ez annak volt betudható, hogy az agyam szinte kikapcsolt ekkorra már, tudván, hogy majdhogynem sikerült az egész, mivel elértem Sydney-be, és még bőven volt idő az utolsó futásig. És hát a kikapcsolt agy mellett a testemnek volt egy kis mondanivalója, mégpedig az, hogy “Hé, most már elég!”
Szóval annak az utolsó futásnak az első 30 kilométere rettentően kemény volt. Annyira fájt. Folyamatos volt a fájdalom, és egy pillanatig sem éreztem kényelmesen magam. Úgy tűnt, hogy ez az utolsó futás örökké fog tartani. Nem tudtam felszabadultan futni, és állandóan meg kellett állnom, enni, inni, és hát, ahogy úri körökben mondanák, megkönnyebbülést nyújtó pihenőket tartani.
De az utolsó 12 kilométerre a fejem újra átvette az irányítást. Új összpontosítási területet találtam, laza léptekkel futottam, mégpedig elég gyorsan, az utolsó célvonal felé. Imádom az elme hatalmát az anyag fölött.

WellnessCafe: Mind a hét maraton lefutását követően hogyan tudtál újra feltöltődi, és ez mennyi időt vet igénybe? Az egyes maratonok után hogy tudtál ismét erőre kapni?

Rob Bell: A maratonok után nem minden esetben volt könnyű a feltöltődés. Általában nagyon kevés idő volt a távok után, mielőtt ismét repülőre kellett szállnunk, tehát általában a reptéren ettünk, miután teljesen becsekkoltunk. Ideális esetében a célvonal után azonnal elkezdtük volna feltankolni a szervezetünket, de ez a legritkább esetben volt ilyen egyszerű. Állandóan annyi minden mást kellett csinálni.  De amikor lehetőségünk adódott enni, hű, hát akkor rengeteget ettünk!
Az egyik legjobb dolog ebben a kihívásban pont az volt, hogy bármit ehettünk, amihez csak kedvünk volt. Egyszerűen nem tudtunk elég kalóriát bevinni. Pizzák, hamburgerek, milkshake-ek, mindent és bármit elpusztítottam, amiben kalória volt!
A kihívást követően néhány hétig eltartott mire az általános kimerültség elmúlt, és nem dőltem ágyba minden este fél 8-kor. Ez a kaland nagyon megterhelte a szervezetemet, és azt a tanácsot kaptam, hogy engedjem teljesen regenerálódni a testem, mielőtt megkísérlek egy újabb nagy futást. (ezen a téren csak részlegesen jártam sikerrel…)

WellnessCafe: Mi a következő célkitűzésed a futás terén?

Rob Bell: Beneveztem a Róma Maratonra, ami majd jó móka lesz 2016 márciusában. Ezt viszonylag lazán tervezem lefutni, nem akarok majd rekordokat dönteni, amit nagyon várok már.  És a felkészülés során rengeteg pizzát eszem majd, csak hogy akklimatizálódjak! Máskülönben ezt a nyarat a triatlonnak szentelem. Eddig öt versenyre neveztem be, az első az Ironman 70.3 lesz Barcelonában, májusban. Imádom a több sportágas rendezvényeket. Ez a műfaj sokkal izgalmasabbá teszi a felkészülést, mint ha állandóan csak futni kéne. Ezenfelül imádom ürügyként is használni a versenyeket (legyen szó futásról vagy triatlonról) arra, hogy utazzak, és új embereket ismerjek meg. Ez nagyon sokat ad nekem! 

WellnessCafe: Érdekelnek az ultra maratonok, és a hosszabb távok lefutása?

Rob Bell: Nem kimondottan érdekelnek az ultra maratonik, de teljes mértékben megértem, hogy vannak emberek, akik imádják ezeket a távokat. Egyszerűen nem igazán nekem valók. Ennek ellenére, idén márciusban futottam az első ultra-távomat (bár ez éppen, hogy ultra táv volt, 50 kilométerrel). Még mindig egészen jó fizikai állapotban voltam a hét maratontól, ezért erre a távra nem végeztem kimondott felkészülést. Szuper volt rengeteg ultrafutóval találkozni, és megérteni a versenyhez való hozzáállásunkban rejlő eltéréseket.