Szia, Anyu, itt vagyok! Napok óta feszült a testem, feszült a lelkem, nem tudtam másra gondolni, csak rád: vajon újra csalódnom kell? Még mindig türelmet kérsz tőlem? A harmincadik napon jártam, és úgy döntöttem, nem várok tovább: ha fáj is, tudnom kell az igazságot. Hazaérve kihagyó pulzussal indultam az ítélőszék elé – a fürdőszobába. A […]
Szia, Anyu, itt vagyok!
Napok óta feszült a testem, feszült a lelkem, nem tudtam másra gondolni, csak rád: vajon újra csalódnom kell? Még mindig türelmet kérsz tőlem? A harmincadik napon jártam, és úgy döntöttem, nem várok tovább: ha fáj is, tudnom kell az igazságot. Hazaérve kihagyó pulzussal indultam az ítélőszék elé – a fürdőszobába. A kád szélén előírásszerűen, gondosan vízszintesbe helyeztem a felavatott tesztet. A kontrollcsík azonnal harsányrózsaszínre váltott. A másik mező szűz-fehéren árválkodott. Az órát néztem meredten, és már kezdtem újabb harminc hosszú napra elásni reményeimet. És akkor, szinte észrevétlenül, hogy azt hittem, vágyaim csalják meg józan érzékeimet, szégyenlősen előbújt a másik halvány csíkocska. Szia, Anyu, itt vagyok! – mondta egy távoli hangocska – amelytől a föld együtt tért ki szigorú pályájáról egy pillanatra szívverésemmel.
„Beköltözés”
Hát megjöttél, kedvesem. Percekig meredtem az éppenhogyrózsaszín vonalra – földi létezésed első kézzelfogható bizonyítékára – félve, hogy a szemem káprázik, ujjongva, hogy hát ez velem is megtörténhet. Napokig a szerelem első hullámának mindent elárasztó hűs ölelésében fürödtem, ki nem zökkenthetett nyugalmamból semmi sem. A hormonok szelíden láttak munkához, hogy aztán annál hevesebben sodorjanak el.
A melleimmel kezdődött minden: kifeszültek, megkeményedtek, mint két túlérzékenyre érett sárgadinnye. Különben beköltözésed úgy tűnt, szinte észrevétlenül megy. Már kezdtem elbízni magam, mikor megleptek, s elborítottak a hormonözönnel járó tünetek. Émelyegni kezdtem. Erőm elhagyott, álomkórba estem. Vérnyomásom negatív tartományba zuhant. Kínzó szagbombává változott a világ. Parancsoló éhségrohamok törtek rám. Monitortól, tévétől szédültem, a kedvenc CD-met se viseltem el. Kiderült, hogy itt nincs mese: te kis pöttöm, könyörtelenül átvetted az irányítást életem felett!
A létezés csodája
Remélem, nem haragszol, amiért nehezemre esett megadni magam a testemnek, elfogadni és alázattal viselni, hogy ki vagyok szolgáltatva egy nálam jóval hatalmasabb erő törvényeinek. Hogy többé nem én irányítok, s hogy a legtöbb, amit tehetek, hogy türelmesen kivárom, amíg megszokjuk egymást, s elcsitulnak az örvények. Illetve, valamit azért mégiscsak tehetek. Mert a természet – ez a szigorú parancsnok – kedves szolgáló is, aki segít csillapítani szenvedéseimet. Kavargó reggeli gyomromat köles golyóval nyugtatja meg. Émelygésemet gyömbérrel enyhíti, ami élénkít is, így jól jön, ha leszáll a „kismamaköd”. Akárcsak a rozmaring illóolaja, amely párologtatva, az alacsony vérnyomásomat űzi el. Kevésbé kíméletes, de annál hatékonyabb kávé helyett a jó öreg hideg vizes zuhany – szigorúan alulról fölfele végezve! Így bőröm is szépül, immunrendszerem is erősödik – és főleg néhány órára újra magamhoz térek, hogy legyen időm felfogni a csodát: LÉTEZEL.
 |
 |
 |
 |
 |