Múlt héten én már kedden reggel úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom – pedig szinte még hátra volt az egész hét! Igen, bevallom, nem csak kimerült, hanem kicsit keserű is voltam. Úgy éreztem, soha sem lesz vége a feladatok sorának – ismerős, ugye…? Mi, itt benn, a szerkesztőséggel például azt a feladatot kaptuk, hogy […]
Múlt héten én már kedden reggel úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom – pedig szinte még hátra volt az egész hét! Igen, bevallom, nem csak kimerült, hanem kicsit keserű is voltam. Úgy éreztem, soha sem lesz vége a feladatok sorának – ismerős, ugye…? Mi, itt benn, a szerkesztőséggel például azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk egy 124 oldalas ajándékmellékletet, amelyben megtalálsz minden segítséget – még vásárlási kedvezményeket is! – az ünnepi előkészülethez. Az ötlet nagyon jó volt, és persze hajtott minket a szokásos lelkesedés és tenni akarás, de aztán a rengeteg dolog és így már dupla lapzárta közepette, egy dugóba keveredve elszakadt a fonalam. Leesett ugyanis kábé három csepp eső, ami – teljesen megszokott módon – megbénította a főváros forgalmát. Így én hiába rohantam volna be a szerkesztőségbe, dolgozni, csak ültem a dugóban, és bosszankodtam. Mert miért is van az, hogy az egész világ összeesküdött ellenem?! Nekem már bent kellene lennem, nem pedig az Árpád hídi felhajtón rostokolni! Először, gondoltam, kihasználom az alkalmat, és felhívom anyut a szokásos reggeli bejelentkezésemre. Ám az ő csitító, szó szerint „óvónénis” mondataira már csak csattanni tudtam. Aztán miután a kormányon kidoboltam a tehetetlenségemet és persze lelkiismeret-furdalásomat, eszembe jutott: még be sem kapcsoltam a rádiót. Bevallom, én pirítós párti vagyok. Ám amikor a fiúk hangját aznap reggel meghallottam, először még azon is csak bosszankodtam. Mert az meg már tényleg hogy lehet, hogy ha nem tudnak megegyezni a bírósággal, másik adóval, Jóistennel (…), pár nap múlva őket is becsukják?! Meg egyébként is, én miért őket, a műsorvezetőket sajnálom, amikor ők biztosan a talpukra esnek – azzal a sok száz rádiós háttérmunkással ellentétben, akikre biztosan nem vár ebben a médiát is sújtó válságban új munkahelyek sora?! (14-17. oldal) Aztán ahogy teltek a másodpercek, és a pipától a fiúkat is meghallottam, már csak mosolyogni tudtam. Aztán nevetni. Mert egyszerűen nem tudtam nem felvidulni! Épp a különböző foglalkozásokhoz kerestek himnuszt. A „Részegen ki visz majd haza” (Bikini) jutott a sofőrszolgálatosoknak, a „Vigyél el” (Auth Csilla) a mentősöknek, a „Szerelem utolsó vérig” (Király Linda) az autószerelőknek, a „Hello, én a régi vagyok” (Ákos) a köztisztviselőknek. És persze Mások sem úszták meg, mert „Tudod, bolond, aki sír egy lány után” (TNT)… A sok hülyeségtől végül annyira jókedvem lett, hogy nem csak széles mosollyal kezdtem egy óra mínusszal a napom, de egész nap vigyorogtam. Igen, néha tényleg kell egy kis pihenő. Amikor nem teszel mást, csak kikapcsolsz, és nevetsz egyet. A legjobb az, ha odáig eljutsz, hogy a végén már saját magadat is kineveted. Mert akkor talán a mufurcságodnak is búcsút inthetsz. Na ezért van az, hogy extránkban (29-34. oldal) összegyűjtöttünk neked egy csomó olyan semmibe vagy csak fillérekbe kerülő tippet, ami segít, hogy ebben a válsággal, illetve személyes válságokkal teli világban leeressz. És hogy erőt gyűjts a további hajrához.
Zellei Dóra
főszerkesztő
A Maxima magazin 24. számának tartalmából:
– Győzd le az évvégi hajtást boldogság tippjeinkkel!
– Minden, amit a fogfehérítésről tudni kell.
– Segítség, apa leszek! Mi van, ha a pasi pánikba esik?
– Látszólag minden tökéletes, te mégis szorongsz? Lehet, hogy utolért a kapunyiátsi pánik.
– Plasztika, de mennyiből? Utánajártunk.
– A bőrödre megy, avagy meddig jók a kozmetikumok?
– Legyél te is fair, legalább a kereskedelmeben!
 |
 |
 |
 |
 |