„Szerinted kövér vagyok?”

Félre fordul, most jön a feneke, a két kerek, kemény húsú alma, amibe olyan jó beleharapni. Szeme fénye megtörik, elhomályosítja a kétségbeesés. Ilyenkor szokott az jönni, hogy „Szerinted meghíztam?”

Persze én nem látok semmit. „Ne hazudj!” – mondja reménykedve és közben dühösen, mintha kilói cinkosa lennék vakságomban. Mert én csak a nőt látom, akit szeretek, és ahogy ott illeg-billeg a tükör előtt, egyre jobban kívánom. De ő ilyenkor nem törődik velem, bárcsak egyszer rám figyelne ilyen elszánt odaadással, mint ahogy most testét mustrálja. „Szép vagy” – próbálkozom, de persze csak olajat öntök a tűzre: „Mért nem lehetsz egyszer az életben őszinte?” Na jó, gondolom, taktikát váltok „Gyere, menjünk egyet futni, legalább kipróbálhatod az új…”. De még végig se mondom, megbánom, szegénykém, mintha halálos ítéletét hallotta volna:  „Szóval mégis kövér vagyok?!”

Hogy lennél kövér, gyönyörű vagy – de ezt már csak gondolom, ha kimondanám, rám zúdítaná minden hízástól való rettegését. Megpróbálok láthatatlanná válni, kislisszolok a fürdőszobából. „Most hová mész?” – hallom segélykiáltását – „Itt hagysz? Felszedek egy-két kilót, és már nem is kellek?” Feladom.
Jó lenne most egy füveskönyv a nőkhöz, amiben csak felütném a „rettegés az elhízástól” címszót és máris kezemben lenne a megoldás.
Például: „Ha a nő kizökken lelki egyensúlyából, mert különösen jelentős ünnepek körül aggódik vélt, vagy valós testsúly növekedése miatt, dugj el minden tükröt, személyi mérleget jó mélyen. Ha még ez sem segít, tüntess el minden zsírt, szénhidrátot tartalmazó élelmiszert hűtőből, kamrából. De főleg légy nagyon türelmes és megértő.”

Idáig jutok fejben, mikor a polcról rám kacsint a felmentő sereg. „Tökéletes test harminc nap alatt” – ígéri a DVD borítón egy aszottra gyúrt csokibarna nőszemély. Gyorsan kell cselekedni, ha vissza akarom kapni az én szeretett, kedves nőmet. Legyőzöm minden férfiúi büszkeségem és egy bátor mozdulattal elindítom: lesz, ami lesz. „Na mi van, már megint azokat a csontkollekciókat bámulod a divat tévében?” – hallom a fürdőszobából, de mire a hang gazdája a szobába ér, én már a földön térdelek, és éppen jobb lábamat nyújtogatom az ég felé, mint egy veszett kutya. Be nem vallanám, de a tizedik után lóg a nyelvem, és kezdek tiszteletet érezni az aerobik órákon önsanyargató nők iránt. Tényleg képesek vagytok erre értünk, férfiakért?

Ahogy meglát, kitör belőle a kacagás, ahogy csak az én csajom tud belenevetni a világba, gondtalanul, boldogan. „Nem jó, a combod és a vádlid legyen derékszögben, és ne lifegjen a lábfejed” – ad pontos utasítást, és már ott is van mellettem. Mire a hasizom gyakorlatokhoz érünk, kidőlve nyúlok el a földön, ő meg győzelmi mámortól ittasan fújja a levegőt ki-be, ki-be, nevet, arca kipirul, szemébe visszatalál a fény, teste olyan ruganyos, hogy nem bírok tovább magammal, megfogom, két vállra fektetem. „Te nyertél” – csókol meg, és nagyon halkan a fülembe súgja: köszönöm.