100 kión felüliek társasága

Annak idején határozottan kértem a férjemet arra, hogy legyen velem mindig nagyon őszinte. Aztán persze akadtak pillanatok, amikor azt kívántam, bár ne tette volna. A felhízásom után volt egy időszak, amikor  általam extrém kövérnek tartott lányokra, nőkre mutogattam az utcán, és megkérdeztem életem párjától, hogy „Ugye én nem vagyok olyan kövér?“, „Kinek van nagyobb feneke, neki vagy nekem?“ Férjem a rövid válaszokra specializálta magát: „De.“ és „Neked.“ A 100 kilós rémálomhatár felett is  képes voltam halálra sértődni, hogy én nem lehetek ENNYIRE kövér, miközben szűkölt bennem a félelem, hogy mi van akkor, ha mégis?

Csak én vagyok ekkora?

Aztán sóhajtozva előszedtem néhány fotót, és konstatáltam, hogy mégis. Ez persze felvetett néhány nem várt problémát. Ezek közül az egyik az volt, hogy nyilván fordított anorexiában szenvedek, tehát képtelen vagyok magam akkorának látni, amilyen vagyok. A másik, ennél sokkal fontosabb, az volt, hogy ha én ekkora vagyok, akkor vajon csak én vagyok-e ekkora? Ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy elkezdtem tudatosan keresni az utcán sorstársaimat, nem láttam egyet sem. Nincsenek? Rejtőzködnek? Van valami földalatti mozgalom, ahol megtalálom őket? Az, hogy jó lenne rájuk bukkanni, nem volt kérdés, hiszen hamar észrevettem, hogy azoknak, akik nincsenek egy súlycsoportban velem, lövésük sincs arról, milyen az én cipőmben járni. Komolyan mondom, a mai napig agylövést kapok attól, amikor három-öt pluszkilóval rendelkező ismerőseim megpróbálják felcsippenteni a hájat a derekukon, és sóhajtoznak, hogy fogyniuk kell. Tudom én, hogy csak szolidaritást akarnak vállalni velem, és azért mondják, mert nem akarják, hogy rosszul érezzem magam a társaságukban, de én éppen emiatt érzem rosszul magam a társaságukban. Keresnem kellett a hasonszőrűeket. Ha van Anonim Alkoholisták Társasága, akkor kell lennie valahol anonim vagy nem anonim dagadtak társaságának is.

Sorstársak a neten

Szerencsére nem a középkorban élünk, így, mint sok más egyéb gondomban, most is az internet segített. Több olyan fórumot is találtam, ahová a száz kiló felettiek járnak beszélgetni, tapasztalatot cserélni.

Először csak olvasgattam a beírásokat. Méghozzá ujjongva. Percenként felvisítottam, hogy: „Te  is?, Ti is?, Nektek is?, Nálatok is?“ A névtelenség jótékony közegébe burkolózva ugyanis pont olyan problémákat osztottak meg egymással, amelyekkel én is küszködöm. Senki ne gondolja, hogy ezeken a fórumokon mindenki vállvetve fogyókúrázik. Pontosabban senki sem próbálja ráerőszakolni másokra az egyetlen és hatásos módszert, amellyel ő próbál veszíteni a súlyából. Mindenki a saját tempójában halad. Aki ugyanis a jojó effektusnak köszönhetően 100 kiló fölé tornázza magát, tudja, hogy nincs egyedüli és üdvözítő procedúra, személyre szabott megoldásokat kell keresni.

Ezek a fórumok – amellett, hogy természetesen barátságosan üdvözölnek minden leadott kilót, tartozzék az bárkihez – egyrészt vállként működnek, amelyen jól esik sírdogálni, másrészt viszont egyfajta kabaréként is szolgálnak, ahol hihetetlenül jókat lehet röhögni egymáson, no meg önmagunkon. Úgy, ahogy azt az egymás nyelvét jól beszélők tehetik csak meg. „Hihihi, elmentem hypoxitréningre, de a legnagyobb ruhába sem fértem be…“ „Ettetek már ápdét kenyeret? Nem olyan, mint a vékonyra szelt mosogatószivacs?“ „Versenyezzünk csajok, ki hány lépcsőfok után kezdi zihálva kapkodni a levegőt? 5? 4? Te nyertél, jutalmul ehetsz egy fél kesudiót, persze a sótlan változatot.“

Neset Adri beszámolójának folytatását a Wellness magazin szeptemberi számában olvashatod!