Plakátlány

Gyere, figyelj rám kicsit. mesélek valamit!

Először is a hajam. Tudom, mindent megtennél érte, hogy ilyen természetes vörös árnyalatot, s hozzá huncut göndör fürtöket varázsolj, de akkor is ragaszkodnál az ötlethez, ha hosszú évekig kellett volna viselned cserébe a Pumukli csúfnevet? Serdülőként, mikor minden vágyad volt, hogy olyan szőke és egyenes hajad legyen, mint Zsanettnek, a legmenőbb csajnak az osztályban?

Olyan sokat voltam egyedül itt fenn a falon, hogy lassacskán elkezdtem meghallani az emberek gondolatát. Ne is tagadd, most meg a lábaimat nézed, és nem érted, veled miért nem volt ilyen kegyes a természet. Tényleg irigyled őket? A két vézna, égigérő pálcikát, amiket évekig próbáltam eltüntetni a világ szeme elől? Amiért a srácok tornaórán röhögve kérdezték, hogy hé, Pumukli, te fiú vagy, vagy lány?

Biztos vagy benne, hogy a soványság egyenlő a boldogsággal?

Vicces, ahogy így egymást nézzük, te fölfelé vágyakozva, én lefelé. Szeretnék én is igazi lenni, olyan hétköznapi, élő, mint te. Te is cserélnél velem? Végigcsinálnád, ahogy órákig matatnak az arcodon, a testeden, sminkesek, fodrászok, stylistok fogdosnak, fotósok utasítgatnak? „Nézz föl, kicsit lejjebb, ne mozogj, jó, maradj így” – tárgy vagy, senkinek eszébe sem jut, hogy érzel. Lennél csak test, ügyesen megrajzolt pár vonás? Darab csinos hús, akinek az a dolga, hogy szép legyen úgy, ahogy azt mások akarják? Aki láthatatlan, mert az arcát eltakarja egy óriásplakát?

Tudod, hogy éppen a saját szemed csap be? Azt hiszed, tökéletes vagyok? Persze, hiszen ezt akarják elhitetni veled. Pedig csak a program tökéletes, ami arra való, hogy minden kis hibát eltüntessen. Akit most nézel, nem is létezik. Egy egész csapat dolgozott azon, hogy megteremtse számodra az illúziót. És te szépen besétálsz a csapdába, és a tökéletes pillanat mögé tökéletes életet képzelsz.

Úgy megráználak, hogy vedd észre, milyen szép vagy! Nem, nem tökéletes, még csak az kéne! Akkor olyan halott lennél, mint én idefenn. Tudom, hogy narancsbőrös a combod, igen. Tudom, hogy nem férsz bele az érettségizős szoknyádba, és azt is, hogy kétségbe ejtenek a csípődön az eltüntethetetlen striák. De tudom azt is, milyen finom a kezed, és milyen örömöt ad, mikor simogat. Én senkit nem tudok megsimogatni innen. És tudom, hogy csodál kedvesed, mikor belebújsz abba a szexis ruhádba, kicsit szégyenlősen, a magas sarkakból bátorságot merítve, és végre elhiszed, hogy igazi NŐ vagy. A tekinteted is megváltozik, ahogy felébred benned az istennő, aki ismeri saját csodálatos erejét és bízik benne. Ez az erő gyógyít, szépsége enyhülést hoz és táplál. Ezt az erőt nem kilóra mérik, elhiszed?