Testbeszéd

Az atletikus termetemmel tudhattad volna, hogy ettől nem növök kétméteresre. Aztán jött a pubertás. Jaj, hogy igyekeztem! Hirtelen kellett mindenféle domborulatokat építenem, amit te rémüldözve figyeltél, és ha most már szégyelled is magad érte, bevallhatod, hogy akkor utáltál érte. Hogy a küszködve soványra gyalult vonalak egyik napról a másikra hirtelen formásodni kezdtek, és te esténként gombóccal a torkodban kényszerítettél az utálatos mérlegre, és már megint nem vacsoráztál. De én voltam az erősebb, mert engem a természet vezetett és táplált, te pedig magányosan küzdöttél.

Na, a kamaszkorról jobb is volna hallgatni. Ahogy méregettél a tükörben, mint valami ellenséget! Hogy mi ez itt a combodon, meg a hasadon, meg a csípődön – hiába kiabáltam, hogy figyelj, ez én vagyok, az éppen most alakuló, szépséges női tested! – te dühödben megvontál tőlem reggelit, ebédet. Még az volt a szerencsém, hogy bánatodban esténként finom csokis kekszekkel vigasztalódtál. Tizenhét együtt töltött év után végre volt egy dobásom, amivel örömet szerezhettem. Két szép kerek, feszes almát növesztettem neked, és kezdted elhinni, hogy én érted vagyok, s nem ellened. De amennyire élvezted, ahogy a pólód elöl kacéran domborodni kezd, úgy gyűlöltél a többiért: az edzéseken keményre izzasztott combodon megjelenő puhaságokért, kisfiúsan izmos hasad nőies ellágyulásáért. Ki hallott akkor még anorexiáról? Na te azért szépen elvoltál napokig fél kiló szilvával – minden szemért lelkifurdalással büntetve magadat, s persze engem.

Aztán valahogy mégis kezdtél megbarátkozni velem. Megértetted, hogy soha nem leszek sovány, törékeny, bármit teszel, s hogy az a szexi két csontocskád a csípő vonalában soha nem fogja átdöfni a farmered. Kezdtél letenni az égigérő lábakról, a madárvékony csuklóról, a tökéletesen lapos hasról. Éreztem, hogy közeleg az én időm, mikor elfogadsz így, ahogy vagyok: születetten izmosan, erősen, nádszálkisasszony helyett formás, egészséges önmagamnak.
Ezért aztán hálásabb vagyok, mint gondolnád, s mindig újabb meglepetéseket eszelek ki neked. Ahogy hagytad, hogy lelked megtalálja otthonát bennem, egyre szebb lettem. Ahogy elkezdted megadni nekem, ami kell: a finom reggeliket, a nyugodt ebédet, az éppen elég, korai vacsorát, a sok-sok folyadékot, és persze a jóleső mozgást, egyre több örömödet kezdted lelni bennem.
Hidd el, ha jó gazdám vagy, meghálálom. Ezért növesztettem most nyáron egy egész méretet mellbőségeden, ezért szabadítottam meg magunkat csak úgy két fölösleges kilócskától. Ha te szeretsz, én is szeretlek. Nem szökhetünk meg egymástól. Örülök, hogy kivártam, míg ellenségből barátom leszel. Vigyázz rám, és én mindent megteszek, hogy szépek legyünk és egészségesek.