Még vannak emlékeim hat évvel ezelőttről, amikor kétnaponta lefutottam 5-10 kilométert és büszke lehettem a formámra. Éppen ezért nem kaptam a szívemhez, amikor a fogyiközpont (amit lelkesen látogatok) edzője megpendítette, hogy bezony nem ártana ismét nekivágni az edzéseknek. Társasági sportolás No persze nem szabad rögtön a futással indítani, mert azt ennyi pluszkilóval nem lehet, hanem […]
Még vannak emlékeim hat évvel ezelőttről, amikor kétnaponta lefutottam 5-10 kilométert és büszke lehettem a formámra. Éppen ezért nem kaptam a szívemhez, amikor a fogyiközpont (amit lelkesen látogatok) edzője megpendítette, hogy bezony nem ártana ismét nekivágni az edzéseknek.
Társasági sportolás
No persze nem szabad rögtön a futással indítani, mert azt ennyi pluszkilóval nem lehet, hanem gyalogolni, csak úgy öregesen, zsírégető zónában, minden másnap, olyan másfél órácskát. Ez ám a motiváció! Másfél óra dögunalom menetelés, amit még az iPodomra töltött heavy metal nóták sem tudnak feldobni. Mondtam is az edzőnek, hogy nyilván fel fogom vágni az ereimet, mert nincs az a madárcsicsergős erdei pálya, ami engem kilencven percig lefoglalna, ha csak az egyik lábamat kell rakosgassam a másik után. Megnyugtatott, hogy krónikus szómenésemnek semmi sem fogja útját állni, hiszen nem leszek egyedül. Csoportban fogunk menetelni. Erre rögtön felvidultam, mert a tömegsportról szép első emlékeim vannak. Lakótelepi gyerek voltam, amolyan kulcsos-kalandozós, remek szomszédsággal. Amikor anyukámra a nyolcvanas évek elején rájött az átmeneti sportolhatnék, megfűzte a szomszédasszonyait, Ibolya nénit és Irma nénit, hogy esténként induljanak kocogni. Így aztán a három hölgy esténként felkerekedett, és együtt lekocogott kábé 800 métert. A hatalmas teljesítményt megkoronázandó röhögve rogytak le a ház előtti padra, rágyújtottak, és elosztottak egy üveg sört. Fő az egészség.
A mosolyogtató emlékek ellenére persze voltak fenntartásaim, hiszen elképzelni sem tudtam, hogyan lehet különböző túlsúllyal és edzettséggel rendelkező sporttársakat egy halomban tartani. Netán edzőnk karmesteri képességekkel is rendelkezik?
Sima kezdet
A fogyiklub számomra első városligeti gyaloglására heten mentünk el, 20-40 kiló közötti túlsúllyal. Az edzés előtt az edzőnk pulzusmérő óra segítségével meghatározta a zsírégető tartományt. Örömmel konstatáltam, hogy csak egy-két szívdobbanással maradok el edzettebb és vékonyabb társaimtól, így már nem tűnt kivitelezhetetlennek a feladat. Nekilódultunk. Elöl azok, akiknek kicsit gyorsabban kellett gyalogolniuk, hátul a lassúbbak. Éva, az edzőnk sereghajtóként jött mögöttünk, közben néha szólt a gyorsaknak, hogy melyik fánál forduljanak vissza, hogy ne hagyjuk el egymást. Dundi csapatunk tagjai egy jól megkomponált szimfónia hangjegyeiként rótták a köröket. Az első húsz percnyi gyaloggaloppot tíz perces gimnasztika követte, lépcsőkön, padokon és egyéb természeti képződményeken, erősítési célzattal. Újabb húsz percnyi gyaloglás után (közben simán lehetett beszélgetni) jött egy kis aktív zsírégetés azokon a testtájakon, amelyeken legfeljebb a plasztikai sebész jelenthet gyors megoldást. Lábemelések, sarokemelések, átmozgató gyakorlatok, természetesen a zsírégető zónában. Végül nyújtásokkal és légzőgyakorlatokkal mondtunk búcsút egymásnak, holnaputánig. Úgy eltelt az edzésidő, mint a sicc.
Könnyű nekem?
Na persze, lehet mondani, hogy ez így nem nagy ügy edzővel, megszervezett csoporttal, szuper pulzusmérő órával. Mondják is. Idevág egy személyes, régebbi első tömegsportos élményem. Még Isztambulban laktam, amikor – leszokva a cigiről – rámröppent vagy húsz kiló. Fogalmam sem volt arról, hogyan kezdjek hozzá a lezúzásához. Gyanítottam, hogy mozognom kellene, és mivel akkor még irtóztam a futásnak még a gondolatától is (testnevelés tagozatos osztály egyetlen igen kövér kisiskolásaként ez talán érthető), a gyaloglás látszott kézenfekvőnek. No de egyedül? Mennyit? Hogyan? Mígnem egy nap megláttam a helyi szupermarket ajtaján egy feliratot, hogy kezdő gyaloglócsoport szerveződik, aki csatlakozni kívánna, legyen este hatkor a tengerparti mekinél. Az első este nyolcan jöttünk össze, tinédzsertől a nagymamáig. Akkor még nem voltak pulzusmérő órák, meg ilyen varázslások, így edzőnk, egy lelkes (és jóképű) testnevelő tanár hallgató srác bemelegített minket, és kiadta az ukázt: irány Fenerbahçe és vissza! Mindenki olyan tempóban meneteljen, hogy közben még tudjunk beszélgetni, ismerkedni egymással. Az első húsz perc után kialakult a két klikk: a gyorsabbak és a lassabbak. Ömer, az edző bakkecskeként ugrált a két csoport között, és érdeklődött a hogylétünk felől. Bár a Fenerbahçe és vissza táv legalább nyolc kilométer volt, viszonylag gyorsan eltelt, mert közben nagyokat viháncoltunk. A másnapi gyaloglásra megduplázódott a csoportlétszám, mindenki hozott magával valakit. Én a sógornőm kutyáját, hadd legyen meg a blöki kilométere is. A harmadik hét végén már ötvenen voltunk. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz így a meghittséggel, de semmi gond nem volt, a beszélgetőtempó különbsége ismét felosztotta a csoportot. Minden este találkoztunk, és minden este klassz volt.
A történet végét a májusi Wellness magazinban olvashatod!
Még több fogyókúra:
 |
 |
 |
 |
 |