Szárnysuhogás Mindenki szereti őket. Nem is nehéz, hiszen pont úgy néznek ki, mint a kisgyerekek. Rózsás arc, ártatlan kék szemek, pufók lábacskák. Csupán két apró dolog van, amiben különböznek egy helyes óvodástól: hogy mindig meztelenül járnak, és hogy pihés fehér szárnyuk van. Igen, tudom, hogy nem mindig ilyen édes ötévesnek ábrázolják őket – de én […]
Szárnysuhogás
Mindenki szereti őket. Nem is nehéz, hiszen pont úgy néznek ki, mint a kisgyerekek. Rózsás arc, ártatlan kék szemek, pufók lábacskák. Csupán két apró dolog van, amiben különböznek egy helyes óvodástól: hogy mindig meztelenül járnak, és hogy pihés fehér szárnyuk van.
Igen, tudom, hogy nem mindig ilyen édes ötévesnek ábrázolják őket – de én azoktól a képektől elhatárolódnék, amelyeken lángpallosos, haragvó arcú felnőtteknek csattog a szárnyuk. Az angyalok felnőtt fejjel gondolkodó, gyerekküllemű lények – számomra legalábbis.
Az angyalmánia az elmúlt években odáig fokozódott, hogy ha beütöd az internetes keresőbe a nevüket, akkor több ezernyi oldal írás ugrik elő. Felméréseket, tanulmányokat készítettek róluk, és hierarchikus rendbe sorolták őket.
Ilyenkor, ünnepek előtt megtelnek a boltok angyalokkal. Szobrok, képeslapok, fadíszek – megannyi szárnyas védelem. Persze, nekem is akad néhány kedves darabom.
És van egy, amelyikkel évente csak egyszer találkozom. Amikor karácsonyeste meggyújtjuk a gyertyákat, a világ elcsöndesedik, és leáll a rohanás egy kis időre, akkor ott lesz a karácsonyfán. Ott billeg kicsit tépetten, a színes kartonból kivágott gyerekarcú angyalka, amit még négyévesen fűztem piros cérnára. Jobban hittem benne, mint a Télapó/Mikulás/Krampusz csapatban együttesen. Talán mert jobban hasonlított ovis társaimhoz. A szárnyait leszámítva persze.
 |
 |
 |
 |
 |