Dizájnolt mennyország – Ilyen egy este a toxikológián

Mínusz 5 kg egy hét alatt! Mert szétdolgozták magukat, elhagyta őket a szerelmük… De a mámorból n

Mert szétdolgozták magukat, elhagyta őket a szerelmük… De a mámorból néha életveszélyes repülés lesz.

Hetente hallunk a hírekben olyan rosszullétekről, halálesetekről, amelyek dizájnerdrogokkal hozhatók összefüggésbe. Nem kell ahhoz szombat estének lennie, hogy a toxikológia tömve legyen ismeretlen összetételű szerektől kábult fiatalokkal. Itt mindig nagy a pörgés, az alatt az egy nap alatt is így volt, amit a Péterfy Sándor Utcai Kórházban, dr. Zacher Gábor csapatával töltöttünk.

Drogmámor a mosdóban

Némi izgalommal lépek be a kórház sárga boltíves kapuján. Vajon mi vár rám? Minden olyan lesz, mint anno a Vészhelyzetben? Kicsit kell csak várakozom a csendes folyosón ahhoz, hogy induljon a képzeletbeli csapó… Szirénázó mentőautó szakítja meg a délután nyugalmát. A mentősök huszon-nyolc éves eszméletlen srácot emelnek ki az autóból. Teljesen meztelen, csupán egy fekete zsák takarja intim testrészeit. Már várja őket a bejáratnál az orvos. A mentősök gyorsan elmondják, hogy már ilyen állapotban találtak rá a fiúra egy irodaház mosdójában, ahol informatikusként dolgozik. A szakemberek a tünetek alapján drogtúladagolásra gyanakodnak. Nem lepődöm meg: egyre több olyan esetről hallani, amikor jól menő multinacionális cégeknél dolgozók nyúlnak kábítószerekhez, hogy levezessék a munkájukkal járó stresszt és oldják a megfelelési kényszerüket.

Nem értem, miért kellett

Nincs több idő az elmélkedésre, mert ismét felharsannak a szirénák, újabb beteg érkezett. Huszonöt év körüli lányt hoztak gyógyszer-túladagolással. Magánál van, bár tekintete és mozdulatai zavarosak. A mentősök bevezetik az egyik kórterembe – újdonsült szobatársa megörül neki, próbálja oldani-nyugtatni a saját sztorijával. „Tizenöt évesen kezdtem el inni. Volt egy nálam idősebb barátom, aki rendszeresen vert. Úgy éreztem, az alkohol segít abban, hogy könnyebben viseljem a testi-lelki terrort. Tizenhét éves koromban próbáltam ki a korongot (meszkalin, hallucinogén drog – a szerk.), majd később a diszkóban az ecstasyt. Boldog voltam tőle, bár így, utólag nézve anélkül is az lehettem volna… Az ecstasy után jött a speed, majd a heroin. Eleinte csak hétvégente, társasággal csináltam, és dolgoztam mellette. Huszonkét éves koromra azonban teljesen rászoktam. Az elvonási tünetek már a munkahelyemen is gyötörtek. drug2.jpg () Összevissza hazudoztam a főnökömnek, hogy beteg vagyok, haza kell mennem. Közben az igazság az volt, hogy be kellett lőnöm magam. Persze egy idő után kirúgtak. Egyre lejjebb csúsztam. A heroin után jöttek a dizájnerdrogok. Volt olyan, hogy négy és fél hónapig éjjel-nappal nyomtam magamba az MDPV-t (nagyon erős pszichoaktív szer), mert a pasim akkor került börtönbe. Nem aludtam, nem ettem, nem ittam, teljesen kikészültem. Harminchét kilósan kerültem kórházba. A főorvos szerint nem sokon múlt, hogy leálljanak a belső szerveim. Azért vagyok most itt, mert pár hét múlva megürül egy hely abban a rehabilitációs otthonban, ahová jelentkeztem, és addig sem szeretnék kábítószerhez nyúlni. Itt vállalják, hogy ha valaki komolyan le akarja tenni a drogot, gyógyszerrel enyhítik az elvonási tüneteit. Már többször voltam rehabon, de most érzem, hogy ez az alkalom más lesz, mint a többi. Sikerülni fog, tudom. A párom, akivel tizenegy éve együtt vagyok, megígérte, hogy ő is leteszi. Családot szeretnénk, gyerekeket…”

Ezen az osztályon nincs hétvége

Angelikával, a fiatal ápolónővel rójuk a kórház folyosóit, miközben lelkesen mesél munkájáról. „Viccesen azt szoktam mondani: annak, aki itt dolgozik, van valami beütése. De a kollégák és a sikerélmények miatt megéri. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, jó a légkör, szeretünk együtt dolgozni. Érnek minket atrocitások, előfordul, hogy a különböző szerek hatása alatt lévő betegek megcsípnek, megrúgnak, esetleg meg akarnak harapni minket. Ugyanakkor hihetetlen élmény, amikor sikerül egy újraélesztés, és a páciens kinyitja a szemét. Majd a kezelés után a saját lábán hagyja el az osztályt, és megköszöni, hogy megmentettük az életét.” Amikor arról faggatom, van-e különbség hétköznap és hétvége között, meglep válaszával: „Pár éve még több esetünk volt hétvégén. Mára ez a különbség eltűnt. Az eltérés inkább a napszakokban van, a délelőtt viszonylag nyugodt, az események délután gyorsulnak fel.”

Nélküle nem fog menni

Az egyik kórteremben a tizennyolc éves Timi megszólít minket: nyugtatót szeretne, mert ideges. Angéla megígéri, hogy beküldi hozzá a kezelőorvosát, és ő eldönti, van-e szükség gyógyszerre. Majd elköszön tőlünk, hiszen várja a többi beteg. Én még maradok, mert Timi mesélni kezd. „Tízéves voltam, amikor meghalt az apám. Anyu nem tudta feldolgozni, és alkoholista lett. Nem tudott rólam és a testvéreimről gondoskodni, így a nagymamánkhoz kerültünk, ő nevel minket azóta is. Tizennégy éves korom óta használok kábítószert. Első alkalommal nyugtatókat vettem be, később elkezdtem használni a speedet és a dizájnerdrogokat is. Most azért vagyok itt, mert öngyilkosságot kíséreltem meg úgy, hogy jól becuccoztam. Az egész a barátom miatt történt. Egy hete elhagyott, én pedig pár napja megint megkerestem, hogy elmondjam neki, nem tudok nélküle élni, de elküldött. Ezek után próbáltam meg eldobni az életem. Az utcán estem össze, ott talált rám az öcsém, de addigra mások már kihívták a mentőt. Gyakran gondolok arra, hogy jó lenne kiszállni ebből a mókuskerékből és normálisan élni. De úgy érzem, a párom nélkül nem fog menni. Egyszerűen nem tudom elengedni, ha kimegyek innen, újra megpróbálom őt visszaszerezni.”