A macskakaparás dicsérete – avagy nem baj, ha csúnyán írsz!

Ezt aztán nagyon belénk nevelték már hat évesen. Hogy akinek szép, formásak a betűi, az jó gyerek is egyben, akinek pedig girbe-gurbák, az rossz. A kicsi kezektől elvárt finom mozgások kivitelezhetőségét most hagyjuk, elég, ha megnézzük, hogyan vélekedik a grafológia a szépen formált betűk – vagy azok hiánya – jelentőségéről.

Először is: semmi nem jó, vagy rossz önmagában. Kézírásunk személyiségünket tükrözi: ha tudod magadról, hogy türelmetlen ember vagy, nem mész el gyógypedagógusnak. Vagy ha mégis, vállalod, hogy ez neked nagyon nagy próbatétel lesz. Ha tudod, hogy emberek között érzed jól magad, nem bújsz el egy laboratóriumban. De nem rossz ember a magányos kutató sem, és főleg rá is nagy szükség van. A lényeg az önismeret, mely megóv a csalódásoktól és hozzásegít a kiteljesedéshez.

Mit jelentenek tehát a felmagasztalt gyöngybetűk és a sokat szidott macskakaparás? Azt azért jól érzi minden, grafológiailag képzetlen tanító néni is, hogy a kézírás „külalakjának” valahogyan köze van létrehozója belsejéhez. Márpedig mindenféle csúfság, tehát rosszaság kigyomlálandó a kis lelkekből és füzetekből. Az ösztönös szépérzék addig igazat sugall, hogy a rendezett íráskép rendezett személyiséget mutat. De a szabályosság mindenek fölötti dicsőítése olyan, mintha minden emberre ugyanazt az egyenruhát akarnánk felhúzni, és aki kilóg belőle, az megkapja a szabálytalan; tehát csúnya; tehát rossz bélyeget.

A grafológia azért működhet, mert ahogy automatikussá válik, begyakorlódik az írás, személyiségünk a saját képére formálja ugyanúgy, ahogy egy új cipő is a lábunkhoz idomul idővel. A szabályos – iskolás – íráskép azt mutatja, hogy gazdája mindenben igyekszik szabályos lenni, megfelelni, kényesen igazodik az elvárásokhoz. Nem véletlen, hogy kislányoknak jobban szoktak menni a gyöngybetűk – tőlük a környezet az alkalmazkodást várja el, jó, tehát szabályos viselkedésüket jutalmazza. Az iskolásan szabályos kézírás egy felnőtt ember esetében a görcsös ragaszkodást mutatja a szabályokhoz, szorongást az önállóságtól, önmaga – különbözősége – felvállalásától.

A szabálytalan, akár „csúnya” kézírás ezzel szemben az egyéniség erős megmutatkozása, ami persze ahány ember, annyiféle lehet. Az már közelebbi vizsgálódást igényel, hogy kiderüljön, esetleg puszta nemtörődömség, vagy különleges adottság tükröződik benne. Ami biztos: a változatosan írt betűk, tehát ahol egy adott betű több különféle módon szerepel, a kreativitás jele. Ha egy íráskép első ránézésre rendezettséget mutat, jól esik ránézni, közelebbről megfigyelve mégis nehezen olvashatók, szokatlan formájúak a betűk, az gazdájuk szokatlanságát, és ezzel együtt önmaga bátor felvállalását jelzi. A „macskakaparás” tehát könnyen lehet a tehetség mutatója, ami megérdemli, hogy elfogadják, szeressék és bátorítsák.