Ugye legalább egyszer eljátszottál már azzal a gondolattal, hogyan szúrnád ki az ex-kedvesed autójának kerekét? És bizonyára előfordult már veled, hogy megbántottnak érezted magad, de ahelyett, hogy ott helyben tisztáztad volna az illetővel a félreértést, inkább duzzogva és haraggal a szívedben elvonultál. Vagy éppen hosszú időt töltöttél azzal, hogy bosszút eszelj ki, azt várván, hogy […]
Ugye legalább egyszer eljátszottál már azzal a gondolattal, hogyan szúrnád ki az ex-kedvesed autójának kerekét? És bizonyára előfordult már veled, hogy megbántottnak érezted magad, de ahelyett, hogy ott helyben tisztáztad volna az illetővel a félreértést, inkább duzzogva és haraggal a szívedben elvonultál. Vagy éppen hosszú időt töltöttél azzal, hogy bosszút eszelj ki, azt várván, hogy ettől majd jobban érzed magad. Persze felmerül a kérdés: nem lenne egyszerűbb inkább megbocsátani?
Haragunk gyerekkorból ered?
Dr. László Zsuzsa klinikai szakpszichológus szerint minden embernek a saját énképe a legfontosabb. Akit túl sok csalódás ért az életben, annak gyengülhet az énképe, ezáltal pedig sokkal gyanakvóbban vizsgálja a környezetét. Ha bántás éri, keményebben reagálhat, mint azok, akiknek rendben van az énképük. Leginkább a szorongó típusú embereknek, illetve azoknak nehéz túltenniük magukat az őket ért támadásokon, akik mindig mások elvárásainak próbálnak megfelelni. Ők azok, akik szinte keresik a hibákat másokban, és az esetek többségében meg is találják. Különösen hajlamosak a haragtartásra, akiket gyerekkorukban szeretetmegvonással büntettek, ezért ők ugyanezt a mintát viszik tovább és alkalmazzák felnőttkorukban. A szakértő szerint már kisgyermekkorban el kell kezdeni annak tudatosítását, hogy ha valaki megbánt minket, nem feltétlenül rosszindulatból teszi. Előfordulhat, hogy épp csak rossz napja van. Az emberek ugyanis két csoportba sorolhatók: az egyik típusba azok tartoznak, akik impulzívabban élnek, és azonnal kimondják, amire gondolnak, gyakran okozva fájdalmat másoknak. Valójában pedig nem is gondolják komolyan, csak képtelenek a higgadt viselkedésre. A másik csoportban a megfontoltakat találjuk, akik sokat rágódnak, gondolkodnak, és a sértéseket mindig komolyan veszik. Ha már gyerekként megtanuljuk, hogy a bántás nem rosszindulatból fakad, akkor sokkal kevesebb agresszió lesz bennünk, és jobban kifejlődik az empátiánk. Aki pozitívan tekint önmagára, az pozitívan tekint másokra is. Képes lehet arra, hogy ő tegye meg a kezdő lépést még olyan helyzetben is, amikor nem ő hibázott.
Annyit várj, amennyit adsz!
Énképünket védve olyan csapdába kerülhetünk, ahonnan nehéz a kitörés. Csak képzeljük el a következő szituációt: az egész napos munka után fáradtan állunk be a boltban a sorba, és azon tűnődünk, mi mindent kell még este megcsinálnunk. Vacsorát főzni, tanulni a gyerekkel, és persze a párunkkal és magunkkal is szeretnénk egy kicsit foglalkozni. Amikor a pénztároshoz érünk, ő ingerülten förmed ránk, mert elfelejtettük leméretni a zöldséget. Erre mi is idegesen szólunk vissza neki. Ilyenkor érdemes magunkat beleképzelni a másik helyzetébe: nyolc órája ül a pénztár mögött, fáradt, ha hazamegy, még tanulnia kell a gyerekkel, foglalkozni szeretne kicsit a párjával… Nem lenne egyszerűbb rámosolyogni, és elnézést kérni? Ha megtesszük, máris kiléptünk a negatív csapdából. Mi máris jobban fogjuk érezni magunkat, a pénztárosnő pedig elszégyelli magát. Ne feledjük el: ha mi is hasonlóképpen reagálunk a bántásra, akkor miért lennénk különbek attól, aki bántott minket? Miért várunk el tökéletességet másoktól, ha magunkról is pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk azok?
Kódold a jelzéseket!
Ha valaki hirtelen haragú, fölösleges magát és másokat azzal áltatnia, hogy képes teljesen kibújni a bőréből. Sokkal célravezetőbb, ha kidolgozunk egy stratégiát önmagunk számára, hogy ne tegyünk meggondolatlan kijelentéseket. Soltész Krisztina életvezetési tanácsadó szerint testtudatosságunk fejleszthető, vagyis észrevehetjük az árulkodó jeleket: Mi történik, amikor ideges leszek? Összerándul a gyomrom? Izzadni kezdek? Esetleg gyorsabban ver a szívem? Ha ezeket a testi jelzéseket kódoljuk, képesek lehetünk arra, hogy megszakítsuk a vitát, kicsit félrevonuljunk, és csak akkor térjünk vissza, amikor a fizikai tünetek már enyhültek, és higgadtan fordulhatunk a másik felé. A félrevonulás ideje alatt nem árt végiggondolnunk a következőket: Volt részem a történtek kialakulásában?, Van lehetőségem korrekcióra? Ha mindezeket tudatosítjuk, magunknak is könnyebben megbocsáthatunk! Saját hibáinkra pedig ne szégyenletes dologként, hanem fejlődésünk elkerülhetetlen elemeiként tekintsünk. És ne feledjük: aki magának meg tud bocsátani, meg tud bocsátani másoknak is!
A témáról bővebben a Wellness magazin decemberi-januári számában olvashatsz!
Tippjeink:
– Kövesd nyomon saját érzelmeidet, belső monológodat, és ismerd fel negatív gondolataidat!
– Minél fogékonyabb vagy a saját érzelmeidre, annál jobban tudsz olvasni mások érzéseiben, tehát az önismeret az empátia fejlesztésében is fontos szerepet játszik. Ehhez kínál jó alternatívát a pszichodráma, ahol a játékok keretében mások bőrébe bújhatsz, és képes lehetsz a többi ember szükségleteit felismerni!
– Figyelj a nem verbális kommunikációra! Figyelmed irányítsd a másik testtartására, mimikájára, kéztartására, és próbáld tartani a szemkontaktust! A verbális és a nem verbális kommunikáció együttesen segíthet mélyebb információkat szerezni.
– Ismerd fel saját igényeidet! Aki tisztában van saját érzéseivel, vágyaival, az nem küzd örökös hiányérzettel, nem kapaszkodik lényegtelen dolgokba, és nem kényszeríti rá a saját akaratát másokra.
– A figyelem, a mögötte álló érdeklődés és az odafordulás az empátia egyik legfontosabb feltétele. Hallgasd meg a másikat, kérdezz, érdeklődj, és sose vágj a szavába!
 |
 |
 |
 |
 |